Éles fantomkép és még élesebb fantomfájdalom – röviden így foglalható össze a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című tárlata a Magyar Nemzeti Galériában. A kiállított képek ugyanis a leghitelesebb szemtanúk dokumentációs igényével és a fájdalom feldolgozhatóságának reményével megalkotott képei bűnről és bűnösökről, tetthelyről és áldozatokról, életről és halálról.
Nincs mit csodálkozni rajta, hogy a Magyar Nemzeti Galériában ezen a hétfőn tartott sajtóbejáráson az egyik résztvevő félóra eltelte után összeomlott és nem volt képes tovább nézni a…
Mit is? Nemcsak a képeket, hanem inkább: a valóságot.
Ritka ez, hiszen kiállításra nem azzal a szándékkal megy az ember, hogy feketén-fehéren magát a pőre valóságot fogja megpillantani – elvégre a műélvezet és műelemzés egyik legismertebb tézise, hogy egy műalkotáson hiba volna számon kérni a tényszerűséget (emelkedetebben szólva: a valóságot). Egy festmény által létrehozott, megjelenített „tér” a valóságnak közvetített, absztrahált, „megcsinált” mása, ám ebben a minőségében egy kép, egy ábrázolás a valóságnál nem alacsonyrendűbb, sőt azzal egyenjogú és egyenértékű.
De az Így történt című tárlaton olyan erős képeket látni olyan erős koherenciával, hogy a múlt időbe tett ige jelenidejűvé válik. Így történik. Igen, erre képes az ember. Így, jelenidőben.
A kurátor Farkas Zsófia művészettörténész a zsidó múzeumból, akit nem lehet elégszer méltatni, hiszen az elmúlt években nyújtott teljesítménye alapján elmondható: hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy különböző alkotásokat ugyanazon térbe rendezve teljesen új minőséget hozzon létre. Igazából persze éppen ez (volna) a kurátor feladata, csakhát látni arra példát, amikor egy tárlaton képek ugyan vannak, de éppen a rendezőelv hiányzik. Kivéve Farkas Zsófia esetében, aki alaposan végiggondolt, alaposan megrágott, sok-sok irányból megközelített gondolatokat közvetít a képek révén.
Farkas Zsófia művészettörténész
A kurátor erre a tárlatra velőtrázón igazi képeket válogatott össze és tett egymás mellé, mármint a szónak abban az értelmében, hogy ezek a képek voltaképpen etikus művek: magát az igazat, vagyis az etikai igazságot kérik számon, majd az elemi erejű igazságtalanság mocskát tárják elénk. Mintha csak azt mondanák: mi tudjuk, mi az igazság, mert megláttuk az embert a maga állatian igaz valójában, és mi tudjuk, hogy miért nincs igazság, mert láttuk a halált. És most ti is látjátok, amit mi megláttunk, mert ami történt, az éppen most történik meg, amikor a valóságot megpillantjátok a ceruzánk nyomán.
Hát ezért omlott össze az a néző a hétfői sajtóbejáráson. Jelenidőben élte át azt, amiről azt hitte, hogy a múlt. Erről ismerszik meg az igazi, a valódi művészet: azért katartikus a hatása, mert amiről beszél, az nem mulandó, hanem örök. Ebből következően a szenvedés is örök. Ez az, amin össze lehet omlani, ha a világ tényei érzékenyebb ponton hatolnak az ember lelkébe.
Márpedig ezen a tárlaton tényszerű az ábrázolás: íme, ez történt, így történt, és mindez velünk történt. Ez történik, így történik, mindez velünk történik. Az installáció is erre a gondolatra épít: homályosan áttetsző falakon lógnak a képek, és ebből az életlen közegből a valóság élesre fent kése metszi ki a művek keretét.
S végül hadd méltassuk a Magyar Nemzeti Galériát is, amely ezt a felejthetetlen tárlatot befogadta, hiszen egy állami fenntartású, vezető kulturális intézmény felelőssége felbecsülhetetlenül fontos a holokauszt feldolgozása kapcsán. Sokszor leírtuk már: a holokauszt nem zsidó ügy, hanem magyar nemzeti ügy. Ez a tárlat sem „zsidó ügy”, hanem egyetemes és emberi.
Meg kell nézni ezt a kiállítást zsidóknak és nem zsidóknak, bármennyire fáj. Szembe kell nézni a fantomokkal, és érezni kell a csonkolt végtag fantomfájdalmát. Így – ha nem is megbocsátható –, de talán egy kicsit elviselhetőbb lesz, ami történt. Ami történik.
(Magyar Nemzeti Galéria, C épület, II. emelet. Megtekinthető 2024. július 21-ig. A tárlatról részletesebben ITT olvashatnak.)
* * *
A tárlat különböző szekciókon vezeti keresztül a befogadókat, ily módon a szemtanú művészek megközelítésmódjainak sajátos ívét rajzolja meg. Az első egység bemutatja, hogyan élték meg a zsidó származású művészek az 1930-as évek közepétől az antiszemitizmus növekvő térnyerésének, majd a zsidóság egyre fokozódó jogfosztásának időszakát.
Ezután a német megszállást követően a gettóban, a munkaszolgálat alatt és a koncentrációs táborokban készült alkotások következnek. Az eseményekkel egy időben, a helyszínen született művek sajátossága, hogy az átéltek (a rajz útján történő „elmondása”, feldolgozása) a dokumentálás mellett a túlélést is segíthette.
A következő szekcióban a felszabadulás utáni két-három évben készült munkákat láthatjuk, amelyek az emlékek távolodásával gyakran szimbolikusabbá, elvontabbá válnak, és előfordul, hogy metaforákkal, elképzelt jelenetekkel vegyítik az átéltek dokumentatív jellegű ábrázolását. A személyes emlékezet konkrét filmkockái így lassan ötvöződni kezdenek a kollektív emlékezet sommázó képeivel.
Az utolsó szekció a szemtanúszerep folytonosságát hangsúlyozza: a túlélők, akiknek munkái a háború vizuális vádirataként is felfoghatók, valóságosan is bírósági perek rajzolói lesznek, amikor a népbírósági perek és az Eichmann-per vádlottjairól készítenek rajzokat.
A tárlat közel 30 művész, többek között Kádár Béla, Bálint Endre és Gedő Ilka munkáit mutatja be, a műtárgyak nagy része a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből érkezik, melyeket más, magyarországi intézményekből és külföldről kapott művek egészítenek ki. (Forrás: MNG)
